Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


23. Akárcsak te

2014.07.24

 Akárcsak te

 

-          Astrid.

 

A lány hallotta, ahogy valaki a nevét kiáltotta a tribünről, ahogy ő a bokáját kezdte szorongatni. A földön feküdt, és biztos volt benne, hogy kiment a bokája, miközben elütötte a labdát.

 

Hablaty mellette térdelt, aggódva figyelve barátnője fájdalomtól eltorzult arcát.

 

  • -          Astrid, jól vagy?
  • -          Baby, úgy nézek ki, mint, aki jól vagy? – szisszent fel a fájdalomtól. Megfordult, óvatosan felállt, de közben összeszorította a fogát. Reménykedett, hogy egy lábon is meg tudja tartani az egyensúlyát.
  • -          Mit csinálsz? – kérdezte Hablaty, szinte sikítva, ahogy meglátta, hogy felállt.
  • -          Elmegyek az orvosiba, és megmutatom a nővérnek.
  • -          Nem ugrálhatsz egy lábon egészen odáig – magyarázta a fiú. – Csak rosszabb lesz.
  • -          Nem lesz semmi baj, Hablaty – mondta. Ennek ellent mondott, hogy azonnal dülöngélni kezdett egyik oldalról a másikra. „Hogy fog eljutni a klinikáig?”

 

A fiú sóhajtott, ahogy egyik karját a lány térdei alá, a másikat pedig a vállára tette, és felemelte a szőke lányt.

 

  • -          Azt mondod, jól vagy, de nem veszem be.
  • -          Hablaty, nincs szükségem rá, hogy cipelj! – sikította, ahogy megérezte, hogy felemelik.
  • -          Hölgyem, kérlek!

 

Astrid utálta, amikor így hívta. Mindig arra késztette, hogy befogja a száját, és hallgasson a fiúra, mert imádta, amikor a fiú így nevezte. Duzzogva karolta át a fiú nyakát.

 

  • -          Ez csak egy kificamodott boka, baby.
  • -          Igen, mondd ezt nekem akkor is, mikor elveszted a lábadat – forgatta meg a szemét a fiú.

 

Astrid összepréselte az ajkait, hogy csendben maradjon. A fiúnak nem kellett emlékeztetnie semmire. Hablaty mindig is a futball csapat játékosa volt a középiskolában, de egy borzalmas autóbalesetben elvesztette a bal lábát térdtől lefele. Neki, most, fémlába van, amivel sétálni tud, de játszani már képtelen. Nem az van, hogy nem akart már többet… csak nem tudott.

 

Ahogy átsétáltak az iskolán a diákok különböző érzelmekkel az arcukon néztek rájuk. Volt, aki aggódott, másokat nem is érdekelte, mi volt velük. Mindenki tudott a kapcsolatukról. Már a középiskola elejétől együtt voltak, és néhányan megkockáztatták, hogy olyan erős a kapcsolatuk, hogy még évekig, sőt talán a főiskolán is együtt lesznek.

 

Közel voltak már az orvosihoz, amikor Hablaty végre megszólalt.

 

  • -          Tudod, nem szeretem látni, amikor fáj valamid.
  • -          Ahogy én sem – nézett a fiúra.
  • -          Akkor, tégy nekem egy szívességet, és ne hagyd, hogy aggódjam érted – kuncogott a fiú.
  • -          És én is ezt kérem tőled – mosolygott a lány.

 

Besétáltak a nővéri szobába, ahol az ajtót egy osztálytársuk nyitotta ki. Habár Astrid sosem szerette, ha úgy bántak vele, mint egy gyerekkel, azt be kellett vallania, hogy azt szerette, hogy Hablaty mindenben olyan kétségbeesetten segíteni akart neki… Mert ő is ezt tenné a fiúért, legyen szó bármiről. És ezt mindketten tudták. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.